Nagyon régen írtam már ilyet. De talán ez most segít, ha nem segít, akkor legalább lenyomat lesz erről az időszakról, ami elég sok sorsfordulatot hozott. Depressziós voltam. Nem is mertem ezt a fogalmat előtte, nem is tudtam megérteni, de az biztos, hogy ez az egyik legveszedelmesebb betegség, mert egyáltalán nem megfogható. Tényleg olyan kicsit, mintha a sejtjeid elveszítenék a kapcsolatot egymással, így a valósággal is. Nehéz belőle meggyógyulni, de érzem, hogy javulok, fejlődöm, ám mint minden betegségnél, ennél is vissza-vissza térnek a tünetek gyógyuláskor (mostmár egyre kevesebb időre). Figyelem magam, naponta most egy-két órára vagyok már csak világfájdalmas, és már nem ömlik belőlem a konstans keserűség.  

De volt haszna is ennek mélyre merülésnek. Az utóbbi időben újabb területeket ismertem meg magamból és sok közülük rémisztő volt, például a depresszió okozta tünetek (az, hogy úgy járkálok a világban, mint egy szellem, folyamatos dicséretre és megerősítésre vágyom és, ha nem kapom meg energiavámpír leszek). Nem ott vagyok, ahol kéne lennem, ez biztos – a bábrendezői szak nem nekem való, ez nyilvánvalóan kiderült, egyelőre mégse tudok most más alternatívát arra, hogy rendező legyek. Marosvásárhelyet nagyon szerettem minden lélekölő és csehovi tulajdonsága ellenére, de látva az eseményeket, még pont időben ugrottam ki a süllyedő hajóból. Ez megnyugtat, de mint egy szakítás után, még akkor is, ha tudod, hogy jól döntöttél az elszakadási folyamat nagyon fájdalmas. Leginkább persze az emberek hiányoznak, és akkor is, ha tudom, hogy nem szakadtam el örökre és lehet, hogy lesz még alkalom magamhoz édesgetnem a színészeket pl. így is fáj és sok keserűséget okoz . Irigykedem azokra, akik ott lehetnek, pedig nyilvánvalóan nem ez az utam.

 De abban hiszek, hogy senki sem kap olyan nehéz terhet a sorstól, amit ne tudna elviselni. Még nem szakadtam bele, bár közel voltam hozzá. Még nem vesztettem el sem a tehetségemet (ha van egyáltalán) sem a barátaimat. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek a kötelékek nem lazultak meg. De tudom, és ez egy nagyszerű dolog az életben, hogy szinte bármiből fel lehet állni. Bármikor dönthetsz úgy, hogy újra felveszed a fonalat. Dí nekem egy nagyon inspiráló példa. Büszke vagyok, hogy ilyen barátnőm is van, és sokat segít az, hogy a hosszú depresszióból fel tudott állni. Ezt látni nagyon nagy segítség.

Na de nem akarok hosszú önelemzésbe bocsátkozni, (már kezdett kicsit amerikai íze lenni J ) ahogy írom ezeket a sorokat, azt érzem, hogy már nem itt tart a gyógyulás, már egyértelműen jövök föl a gödör mélyéről és már nem a beszéd, hanem a tettek (még, ha ügyetleneke is lesznek az elején) fognak segíteni. Már év közben elég bajomat kibeszéltem. Kezd összeállni a kép és nem baj (bár örülnék ha kicsit kevesebb végletességgel reagálnék a dolgokra) hogy vannak hullámzásai.

Ez a szöveg kicsit azért is íródott, hogy újraindítsa a blogot. Főleg Zsu miatt, de amúgy is. (Itt is leírom: nagyon sokszor puszillak Zsu, és várom, hogy halljak felőled, akár itt a blogon is!)

És küldök nektek egy nagyon szép videót + hozzá a történetet.

Ők egy performansz művész pár voltak (a z életben is) a 70-es években. Egy napon születtek és szinte ugyanúgy néztek ki és minden performanszukat együtt csinálták. (Olyanokat pl. hogy egy kifeszített íjat tartottak egy órán keresztül, ketten egymással szembe állva, és a nyíl a nő szívére volt szegezve - ha bármelyikük figyelme lankad, a nő meghal. (Ez a bizalom.)

Aztán kitalálták, hogy elválnak és úgy búcsúztak el, hogy a Kínai Nagy Fal két végéről elindultak, középen találkoztak, majd továbbmentek.

Azóta 20 év telt el (most 67 évesek!). Ez a videó a nőnek a performansza, 4 hónapon keresztül ült ennél az asztalnál (nyilván este aludt) és bárki leülhetett vele szembe bármeddig. Mindenkire ráhangolódni, szavak nélkül, és nem nézhetsz máshova: nagyon- nagyon nehéz ezt az energiaszintet fenntartani.

Na, itt a videó, szerintem fantasztikus.